Ide.

http://ziltovid.blogspot.com/

Ráébredtél már a saját közönyödre? Érezted már milyen szánalmas, ha közönyöd tudata az egyetlen, ami képes megvigasztalni? Elmúlt hajnali négy. Virrasztok, szorongok. Régen volt ilyen.

Az ember szeret általánosítani. Szeret hátat fordítani annak, ami kiröppent az ő valóságából. Soha nem akartam kategória lenni, meg nem értett bolond, lázadó nyomorék. A drámai karakter szerepét egyetlen mondattal le lehet írni.

Ma X megütötte Y-t. Mikor beléptem a fürdőbe, Y már a kövön ült zokogva, kapkodva a levegő után. Lábait kinyújtotta a semmibe, szájából kövér vércseppek potyogtak törülközőjére, amit a dereka köré tekert. Először azt hittem, lenyelt egy borotvapengét. Nehéz volt kiszedni belőle, mi történt, mert mondom, nem kapott levegőt. Pár másodperc múlva rászántam magam, hogy megfogjam a fejét és megvizsgáljam, hol repedt el, hol szakadt föl a bőre. Itt sem volt könnyű dolgom, főleg egy olyan gyerekkel, akit ma láttam először, és akinek amúgy is olyan az arca, mintha születése óta minden nap egyszer belerúgtak volna. Kora délután még lebasztam, hogy vegye le a sapkáját, ha hozzá beszélek, és kopogjon, mielőtt belép az irodába. Most viszont szinte ölben vittem le a telefonhoz, hogy hívjak egy mentőt. Akinek másfél centire bereped a felső ajka, azt bizony össze kell varrni. Undorom volt. Éreztem, hogy soha nem fogom kedvelni ezt a fiút. Kifejezéstelen, üres a tekintete. Csak egy szó van a szemére írva. Félelem.

Gyerek, kolléga a mentőbe, én meg maradok a többiekkel. Végtelennek tűnő túlóra következik, hegyibeszéd, ejnye-bejnye, jegyzőkönyv. X retteg, hogy azért amit tett, egy keményebb intézetbe kerül. Azt mondja, ha így lesz, megöli magát. Jöhetnek a Popper- és a House-féle felütések: csak nyugodtan; miért nem most rögtön... Lehet bölcsnek, határozottnak lenni, lehet okosakat mondani, de mikor hazaérsz a mézeskalács-házikódba, bekapcsolod a mézeskalács-tévét vagy lefekszel a mézeskalács-ágyikóba és mézeskalács-zenét hallgatsz, nem fogsz tudni elaludni, mert csúnya gondolatok böködik mézeskalács-agyadat, hogy vajon jól csinálom-e, amit csinálok, kívülről okosnak tűnök-e, mikor okosnak akarok tűnni, hogy van-e értelme azt mondani, hogy van értelme, annak, akinek tényleg nincs értelme.

Soha nem gondoltam volna, hogy annyira megkedvelek egy gyereket - az öcsémen kívül -, hogy kísértésbe esem a hiányától. Munkahelyem több nevelési egységre oszlik. Hétfőtől egy másikba helyeznek át onnan, ahol fél évig dolgoztam. Így döntöttek a "föntiek".

Növendékeink többnyire antiszociális és pszichésen zavaros fiúk. Kilencven százalékuk roma származású. Van közöttük gyilkos, többszörösen visszaeső bűnöző, betörő, iskolakerülő, drogfüggő, továbbá kiskora óta állami gondozott, árva, félárva, szellemi fogyatékos, eltérő tantervet igénylő analfabéta és még sorolhatnám. Egytől-egyig önhibájukon kívül (ez a saját véleményem), rossz szociális körülmények közül kerültek az intézetbe.

Sokáig, főleg nyugaton, egészen a század végéig úgy gondolták, hogy nevelésügyi szempontból előnyösebb a behaviorizmus elméletét követni. Nos, az egy baromság. Ha azt gondolod, hogy a gyerek személyisége egy massza, amit egy általad kialakított öntőformába gyömöszölve kedved szerint alakíthatsz, akkor tévedsz. Ez a vak optimizmus eredményezte azt a visszafordíthatatlan folyamatot, mely Amerikában indult el, és kihozta a gyerekből az állatot, aki megveri vagy lelövi tanárját, társait és tulajdon szüleit.

Az ember személyisége szinte már tizenkét éves korában kialakul, olyannyira, hogy bizonyos személyiségelemein képtelenség változtatni. Ezt Csernustól hallottam kezdő újságíróként, évekkel ezelőtt, mikor élőben láttam egy előadását. (Előtte öt percet szakított rám és hülye, általános kérdéseimre. Kedves volt és csöppet sem ijesztő. Csernus csak annak ijesztő, aki még nem nézett tükörbe.) De így gondolja Ranschburg is és mindenki, aki ismeri az emberi természetet.

D. most februárban múlt tizennégy éves. Szülinapjára egy csomag dohányt és egy sportszeletet kapott tőlem. Megérdemelte. (Volt) felettesem persze ezt sem nézte jó szemmel. Kivételesen nem szólt egy szót sem, de fél év elég volt ahhoz, hogy tekintetéből, gesztusaiból fölismerjem a rosszindulatot és az ellenszenvet, mely mint egy szarkupac, úgy építette föl teljes személyiségét. Egy műveletlen, elvált asszonyról beszélünk, aki farkat növesztett magának, ugyanis mellein és ruházatán kívül kiölt magáből mindent, amitől egy nő nőnek látszik. Számtalan nehéz, néha elviselhetetlen pillanatot, órát, napot, hetet okozott nekem. Hajlandó lettem volna kompromisszumot kötni vele, de egy olyan lénnyel, aki állandóan önellentmondásokba ütközik, hazug és következetlen, ezt nem lehet elképzelni. Megváltó számomra az a gondolat, hogy megszabadulok tőle mint közvetlen kollégától. D. elvesztése azonban olyan, mintha a saját gyerekemnek, (és félek, de kimondom,) saját gyerekkoromnak kéne búcsút mondanom.

D. örült az ajándéknak. Rajtam kívül egyetlen pedagógus köszöntötte meg. Ez fájt neki, de büszkén viselte. Erősítette benne a ragaszkodást. Sohasem néztem meg az aktáját, jobban szeretem, ha a gyerekek mesélnek magukról. Persze gyakran hazudnak, de ezt általában megérzem. D.-nek nyolc testvére van. Mindegyik állami gondozott. Anyja újságot hord abban a városban, ahol lakom. Gyakran dob a mi postaládánkba is szórólapokat. Soha nem beszéltünk. Apjáról csak annyit tudok, hogy egy állat. Ott veri a gyerekét, ahol éri. Egyszer találkoztam vele, mikor moziba vittem a fiúkat (havonta kapnak az államtól ezerötszáz forintot, kulturális célokra. Ez egy filmre pont elég). D. egy tányért készített neki agyagból. Nem tudom leírni azt a közönyt, ami a férfi arcára volt írva, mikor kezébe vette azt. "Szatyrot nem hoztál?" D. szereti az apját. Úgy gondolja, egy apának így kell viselkednie. Ilyen a férfi. Mint egy köztéri szobor, melyet félve közelítesz meg, mert senki vagy alatta, mert néz a fejed fölé a távolba és péppé nyom, ha rádomlik. D. a megtestesült anya- és apakomplexus.

Múlt éjjel azt álmodtam, hogy egy hatalmas medence szélén lebeg. Fekete öltönyt, fekete nyakkendőt, fehér inget és a fején cilindert viselt. Amúgy is aránytalanul nagy a koponyája, a cilinder mégjobban kiemelte ezt a fizikai adottságát. Kedves nekem ez az adottság, mert ettől lóg ki a sorból. Arca nincs, de tudom, hogy ő az. A víz tiszta és zavartalan. Ez megnyugtat, ahogy a gyerek is megnyugtat szótlanságával. Aztán mégis nyugtalan leszek. Valamit tennem kell. Hideg a víz, kiemelem a medencéből. Habkönnyű! Az ébredés előtti pillanatban kimondom: örökbefogadom!

Nehéz volt ez a reggel. Nehéz a friss élmény is, mégis megkíséreltem az álomfejtést. Álmaim általában egyértelműek, ritkán szimbolikusak.

A fekete ruha apám temetését idézi. (Ennyi idős voltam én is akkor.) A cilinder többletjelentést hordoz. Bűvészek, mágusok használják, de láthattam már cirkuszban is. Bátyámmal egyszer kaptunk egy bűvészdobozt varázspálcával, kártyákkal és különböző kellékekkel. A kártyák hátlapján Rodolfo arcképe volt. Szerettem ezt a dobozt, mert erősen él az emlékezetemben. Cilindert visel Frederick Treves is, mikor először látja meg Joseph Merrick-et, az elefántembert David Lynch filmjében. Könnyezett. Akkoriban nagyon megrendített ez a jelenet, Anthony Hopkins alakítása. A cilinder és a gyászruha erősen utalhat saját gyerekkoromra. Ebben biztos vagyok. A fürdőmedence uterális jelkép. Az anyaméh, a születés metonímiája. A gyermek magányos, de nyugodt és boldog volt az anyaméhben. Mikor kiemeltem a medencéből, segítettem világra hozni. Tudtam, hogy nem maradhat már ott sokáig.

Hiányzott ebből az álomból a felelősségtudat, illetve az attól való félelem. Ugyanis voltak már korábban, évekkel ezelőtt hasonló álomélményeim, amikor váratlanul elém pottyant egy kiszolgáltatott, önállóságra képtelen, számomra azonosíthatatlan élőlény. Egy torzszülött. Ezek visszatérő rémálmok voltak, felnőtté válásom szürreális történetei, melyeket csak évekkel később értettem meg.

Ősszel leszek huszonnyolc. Nincs még saját gyerekem. Anyám és apám ebben a korban már engem, második gyereküket nevelték. Úgy gondolom, férfiként egy gyerek szeretete általános, természetes jelenség. De pedagógusként félek, kevesen éreznek ilyen aggodalmat saját növendékeik iránt. Kevesen azonosulnak saját kötöttségeikkel és kötelezettségeikkel.

(Ajánlott irodalom: JUNG, Carl Gustav 2006. Emlékek, álmok, gondolatok. Európa Könyvkiadó, Budapest)

A rideg valóság mindig uncsi. Van Morrison-nak igaza van (Keep It Simple, 2008). Csakhogy az angol "straight" valójában a "gay" ellentétpárja. (Az illető előadóművész nem buzi, csak nem olyan korlátolt a gondolkodása mint egyeseké. Akinek már ez is sok, az menjen és maszturbáljon Kárpátiára.) A straight reality ügyes szinonimája a Lacan-féle szimbolikus rendnek, ami a tudatod által megélt valóság, tehát minden, ami tudatos és semmi több. Így hát lehet továbbfűzni a gondolatmenetet, és nem kell gendernyelvésznek lenni ahhoz, hogy megvilágosodjon az agyad.

De nem is erről akartam beszélni, hanem arról, milyen jót tett velem Jung könyve. Ráébresztett arra, mennyire szögfejű és csőlátású voltam és vagyok még most is, mert beleestem a racionalitás csapdájába, a rideg valóságba, ahonnan nehéz kimászni, főleg ha az ember a huszadik század második felében született.

A pszichoanalízisben hittem és hiszek most is, mert számomra ez jelenti a teljességet, ez adott és ad választ a miért-ekre. Nem hittem, hogy létezik más út a tudattalanhoz, hogy a tapasztalaton túli világ önmagában is jelentést hordoz, és nincs szüksége szűrőkre, hogy álom, betegség, kényszerképzet vagy neurózis formájában a felszínre kerüljön.

Jung életre hívta bennem azt a kisfiút, akit évekre magamba fojtottam, aki már szinte csontvázzá sorvadt a lelkemben. Voltak megmagyarázhatatlan gyermekkori emlékeim, nem történések, hanem élmények. Olyan apró felismerések, melyeket az ember sürgősen lehúz a vécén, nehogy gátolja őt a felnőtté válás folyamatában. Felnőtté válni ugyanis manapság azt jelenti, hogy elfelejted milyen voltál gyerekként. Természetes, hogy a gyerek számára idegen a környezete, természetes az is, hogy előbb-utóbb valamilyen szinten antiszociálissá válik, hiszen képelen hazudni önmagának, és képtelen megérteni, hogy mások miért várják ezt el tőle. Ilyen és hasonló gyerekek nevelőjeként naponta tapasztalom ennek a folyamatnak a végzetességét, és bevallom, sokszor vagyok tanácstalan felnőtt kollégáim egyoldalú viselkedése és növendékeim szabadságvágya miatt, mert ez a kettősség szükségszerűen kizár minden lehetséges lépést; ellentmondásokba ütközöm, melyeket a gyerek fölismer és kihasznál. De nem feltétlenül azért, mert "rossz", hanem mert lázadó a természete. Ez érthető, de gyakran erősen hat az idegeimre. (Nem, nem verem a gyerekeket.)

Freud mindent a szexualitásra vezetett vissza. Ha pedig olyan problémával találkozott, amelynek látszólag köze sincs ahhoz, azt pszichoszexuális zavarnak könyvelte el. Nem tágított és igaza is volt. Részben. Jung ugyanis fölismerte Freudban a neurózist. Ha jól értettem, kétszer fordult elő, hogy az öreg ájultan esett össze a tanítványa előtt. Mindkét esetben olyan kérdést taglaltak, ami az öreg számára tabu (!) volt. Jung nem volt tiszteletlen, sőt... Csak nem kábította el az akkori pszichopatológia frissen taposott ösvényének virágillata. Tele volt a feje kérdőjelekkel, jogosan, és válaszokat akart kapni. Félt a magánytól, az elidegenedéstől, melyeket elméleteinek köszönhetett és annak, hogy senki nem állt mellé, amikor kellett volna. Freud és Jung szerették egymást. Barátságuk irodalmi volt és romantikus. De a tanítvány hosszabb útra indult. Nem tért le az ösvényről (egy darabig), hanem tovább taposta azt.

Régen "árulónak" tartottam Jung-ot, mert úgy éreztem, kihasználta a mestert. De nem. Freud-nak is van sara. Ő sem szent, emberből van és nem beszélt hülyeségeket, csak az életműve nem teljes. Ezt persze ő maga is tudta. Jung viszont ritkán vagy egyáltalán nem beszél a szexualitásról. Felesége halála után nem maradt más, csak az alkímia, a lélek, az archetípusok és a mítosz. Nem szeretem mások magánéleti kérdéseit. Ott van erre az a számtalan monográfia. Akit érdekel, olvassa. Kevés gusztustalanabb dolog van annál, mikor valaki más életútjának kutatására szenteli a sajátját. Szóval mit tegyen az ember, ha öreg? Hát gondolkodjon és örökítse meg gondolatait. Jung őszintesége az átlagember számára kevésbé "bántó", ellentétben Freuddal, akit valahányszor előhozok társaságban, mindig leintenek. Pedig mindketten megalázkodtak a nyilvánosság előtt, kiteregették a szennyest, így lettek pszichológiai celebek.

Az Emlékek, álmok, gondolatok csodálatos könyv, de emészteni kell. Hét füzetlapot jegyzeteltem ki utána és a végére írtam: "újraolvasni!". Az utolsó idézet, amit kimásoltam belőle, földhöz vágott. Késő este utaztam hazafelé, a világítás miatt nem láttam ki a vagon ablakából. Miután letettem a könyvet ez egyáltalán nem zavart, ugyanis magamra figyeltem. Schopenhauer szerint csak az unatkozik, akinek nincsenek önálló gondolatai.

"Gyerekkoromban magányosnak éreztem magam, és az vagyok ma is még, mert olyasmiket tudok és vagyok kénytelen jelezni, amikről mások nem tudnak és többnyire nem is akarnak tudni. A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki sincs körülöttünk, hanem sokkal inkább azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk, vagy hogy az ember érvényesnek tekint olyan gondolatokat, amelyeket a többiek valószínűtlennek tartanak (...) Aki többet tud másoknál, elmagányosodik. De a magányosság nem szükségképpen ellentéte a közösségnek, tudniillik senki sem érzi jobban a közösséget, mint a magányos ember, és a közösség is csak ott virágzik, ahol külön-külön senki sem felejtette el a maga sajátszerűségét, és nem azonosul a többiekkel."

Kb. két évvel ezelőtt fölháborodtam egy olyan dolgon, ami logikusan következik akkor, ha az ember blogol. Azóta magasabbra tettem a mércét, öregedtem, nőtt az ingerküszöböm. Külön köszönetet érdemel egy kedves barátom, aki a negyedik sör után rábeszélt, hogy kezdjem újra, pontosabban: folytassam ott, ahol abbahagytam. Kösz, Laci! Bevallom, a félelem is gyötört, hiszen többfelé ágazott az út előttem. Még nem volt diplomám, nem volt munkahelyem és - mint kiderült - a klinikai naplót olyanok is olvasták, akiknek kezében lehetett volna a sorsom. Mit mondjak, nem a jóindulat vezérelte őket. Most már persze magasról szarok rájuk; dolgozom, van helyem, tehát ráléptem a futószalagra. Ez persze újabb tüneteket eredményez...

Miért van szükségem a klinikai naplóra? Mert szeretek írni és gondolkodni. És olvasni, ahogy te is. Ez a blog (többek között) egy talking cure, ezért van Zsiga bácsi a bal felső sarokban. Névadója Zsiga bácsi barátja, Ferenczi Sándor. Szintén nagyszerű ember. Szeretnék én is nagyszerű ember lenni. Szeretném azzá írni magam...