Soha nem gondoltam volna, hogy annyira megkedvelek egy gyereket - az öcsémen kívül -, hogy kísértésbe esem a hiányától. Munkahelyem több nevelési egységre oszlik. Hétfőtől egy másikba helyeznek át onnan, ahol fél évig dolgoztam. Így döntöttek a "föntiek".

Növendékeink többnyire antiszociális és pszichésen zavaros fiúk. Kilencven százalékuk roma származású. Van közöttük gyilkos, többszörösen visszaeső bűnöző, betörő, iskolakerülő, drogfüggő, továbbá kiskora óta állami gondozott, árva, félárva, szellemi fogyatékos, eltérő tantervet igénylő analfabéta és még sorolhatnám. Egytől-egyig önhibájukon kívül (ez a saját véleményem), rossz szociális körülmények közül kerültek az intézetbe.

Sokáig, főleg nyugaton, egészen a század végéig úgy gondolták, hogy nevelésügyi szempontból előnyösebb a behaviorizmus elméletét követni. Nos, az egy baromság. Ha azt gondolod, hogy a gyerek személyisége egy massza, amit egy általad kialakított öntőformába gyömöszölve kedved szerint alakíthatsz, akkor tévedsz. Ez a vak optimizmus eredményezte azt a visszafordíthatatlan folyamatot, mely Amerikában indult el, és kihozta a gyerekből az állatot, aki megveri vagy lelövi tanárját, társait és tulajdon szüleit.

Az ember személyisége szinte már tizenkét éves korában kialakul, olyannyira, hogy bizonyos személyiségelemein képtelenség változtatni. Ezt Csernustól hallottam kezdő újságíróként, évekkel ezelőtt, mikor élőben láttam egy előadását. (Előtte öt percet szakított rám és hülye, általános kérdéseimre. Kedves volt és csöppet sem ijesztő. Csernus csak annak ijesztő, aki még nem nézett tükörbe.) De így gondolja Ranschburg is és mindenki, aki ismeri az emberi természetet.

D. most februárban múlt tizennégy éves. Szülinapjára egy csomag dohányt és egy sportszeletet kapott tőlem. Megérdemelte. (Volt) felettesem persze ezt sem nézte jó szemmel. Kivételesen nem szólt egy szót sem, de fél év elég volt ahhoz, hogy tekintetéből, gesztusaiból fölismerjem a rosszindulatot és az ellenszenvet, mely mint egy szarkupac, úgy építette föl teljes személyiségét. Egy műveletlen, elvált asszonyról beszélünk, aki farkat növesztett magának, ugyanis mellein és ruházatán kívül kiölt magáből mindent, amitől egy nő nőnek látszik. Számtalan nehéz, néha elviselhetetlen pillanatot, órát, napot, hetet okozott nekem. Hajlandó lettem volna kompromisszumot kötni vele, de egy olyan lénnyel, aki állandóan önellentmondásokba ütközik, hazug és következetlen, ezt nem lehet elképzelni. Megváltó számomra az a gondolat, hogy megszabadulok tőle mint közvetlen kollégától. D. elvesztése azonban olyan, mintha a saját gyerekemnek, (és félek, de kimondom,) saját gyerekkoromnak kéne búcsút mondanom.

D. örült az ajándéknak. Rajtam kívül egyetlen pedagógus köszöntötte meg. Ez fájt neki, de büszkén viselte. Erősítette benne a ragaszkodást. Sohasem néztem meg az aktáját, jobban szeretem, ha a gyerekek mesélnek magukról. Persze gyakran hazudnak, de ezt általában megérzem. D.-nek nyolc testvére van. Mindegyik állami gondozott. Anyja újságot hord abban a városban, ahol lakom. Gyakran dob a mi postaládánkba is szórólapokat. Soha nem beszéltünk. Apjáról csak annyit tudok, hogy egy állat. Ott veri a gyerekét, ahol éri. Egyszer találkoztam vele, mikor moziba vittem a fiúkat (havonta kapnak az államtól ezerötszáz forintot, kulturális célokra. Ez egy filmre pont elég). D. egy tányért készített neki agyagból. Nem tudom leírni azt a közönyt, ami a férfi arcára volt írva, mikor kezébe vette azt. "Szatyrot nem hoztál?" D. szereti az apját. Úgy gondolja, egy apának így kell viselkednie. Ilyen a férfi. Mint egy köztéri szobor, melyet félve közelítesz meg, mert senki vagy alatta, mert néz a fejed fölé a távolba és péppé nyom, ha rádomlik. D. a megtestesült anya- és apakomplexus.

Múlt éjjel azt álmodtam, hogy egy hatalmas medence szélén lebeg. Fekete öltönyt, fekete nyakkendőt, fehér inget és a fején cilindert viselt. Amúgy is aránytalanul nagy a koponyája, a cilinder mégjobban kiemelte ezt a fizikai adottságát. Kedves nekem ez az adottság, mert ettől lóg ki a sorból. Arca nincs, de tudom, hogy ő az. A víz tiszta és zavartalan. Ez megnyugtat, ahogy a gyerek is megnyugtat szótlanságával. Aztán mégis nyugtalan leszek. Valamit tennem kell. Hideg a víz, kiemelem a medencéből. Habkönnyű! Az ébredés előtti pillanatban kimondom: örökbefogadom!

Nehéz volt ez a reggel. Nehéz a friss élmény is, mégis megkíséreltem az álomfejtést. Álmaim általában egyértelműek, ritkán szimbolikusak.

A fekete ruha apám temetését idézi. (Ennyi idős voltam én is akkor.) A cilinder többletjelentést hordoz. Bűvészek, mágusok használják, de láthattam már cirkuszban is. Bátyámmal egyszer kaptunk egy bűvészdobozt varázspálcával, kártyákkal és különböző kellékekkel. A kártyák hátlapján Rodolfo arcképe volt. Szerettem ezt a dobozt, mert erősen él az emlékezetemben. Cilindert visel Frederick Treves is, mikor először látja meg Joseph Merrick-et, az elefántembert David Lynch filmjében. Könnyezett. Akkoriban nagyon megrendített ez a jelenet, Anthony Hopkins alakítása. A cilinder és a gyászruha erősen utalhat saját gyerekkoromra. Ebben biztos vagyok. A fürdőmedence uterális jelkép. Az anyaméh, a születés metonímiája. A gyermek magányos, de nyugodt és boldog volt az anyaméhben. Mikor kiemeltem a medencéből, segítettem világra hozni. Tudtam, hogy nem maradhat már ott sokáig.

Hiányzott ebből az álomból a felelősségtudat, illetve az attól való félelem. Ugyanis voltak már korábban, évekkel ezelőtt hasonló álomélményeim, amikor váratlanul elém pottyant egy kiszolgáltatott, önállóságra képtelen, számomra azonosíthatatlan élőlény. Egy torzszülött. Ezek visszatérő rémálmok voltak, felnőtté válásom szürreális történetei, melyeket csak évekkel később értettem meg.

Ősszel leszek huszonnyolc. Nincs még saját gyerekem. Anyám és apám ebben a korban már engem, második gyereküket nevelték. Úgy gondolom, férfiként egy gyerek szeretete általános, természetes jelenség. De pedagógusként félek, kevesen éreznek ilyen aggodalmat saját növendékeik iránt. Kevesen azonosulnak saját kötöttségeikkel és kötelezettségeikkel.