(Ajánlott irodalom: JUNG, Carl Gustav 2006. Emlékek, álmok, gondolatok. Európa Könyvkiadó, Budapest)
A rideg valóság mindig uncsi. Van Morrison-nak igaza van (Keep It Simple, 2008). Csakhogy az angol "straight" valójában a "gay" ellentétpárja. (Az illető előadóművész nem buzi, csak nem olyan korlátolt a gondolkodása mint egyeseké. Akinek már ez is sok, az menjen és maszturbáljon Kárpátiára.) A straight reality ügyes szinonimája a Lacan-féle szimbolikus rendnek, ami a tudatod által megélt valóság, tehát minden, ami tudatos és semmi több. Így hát lehet továbbfűzni a gondolatmenetet, és nem kell gendernyelvésznek lenni ahhoz, hogy megvilágosodjon az agyad.
De nem is erről akartam beszélni, hanem arról, milyen jót tett velem Jung könyve. Ráébresztett arra, mennyire szögfejű és csőlátású voltam és vagyok még most is, mert beleestem a racionalitás csapdájába, a rideg valóságba, ahonnan nehéz kimászni, főleg ha az ember a huszadik század második felében született.
A pszichoanalízisben hittem és hiszek most is, mert számomra ez jelenti a teljességet, ez adott és ad választ a miért-ekre. Nem hittem, hogy létezik más út a tudattalanhoz, hogy a tapasztalaton túli világ önmagában is jelentést hordoz, és nincs szüksége szűrőkre, hogy álom, betegség, kényszerképzet vagy neurózis formájában a felszínre kerüljön.
Jung életre hívta bennem azt a kisfiút, akit évekre magamba fojtottam, aki már szinte csontvázzá sorvadt a lelkemben. Voltak megmagyarázhatatlan gyermekkori emlékeim, nem történések, hanem élmények. Olyan apró felismerések, melyeket az ember sürgősen lehúz a vécén, nehogy gátolja őt a felnőtté válás folyamatában. Felnőtté válni ugyanis manapság azt jelenti, hogy elfelejted milyen voltál gyerekként. Természetes, hogy a gyerek számára idegen a környezete, természetes az is, hogy előbb-utóbb valamilyen szinten antiszociálissá válik, hiszen képelen hazudni önmagának, és képtelen megérteni, hogy mások miért várják ezt el tőle. Ilyen és hasonló gyerekek nevelőjeként naponta tapasztalom ennek a folyamatnak a végzetességét, és bevallom, sokszor vagyok tanácstalan felnőtt kollégáim egyoldalú viselkedése és növendékeim szabadságvágya miatt, mert ez a kettősség szükségszerűen kizár minden lehetséges lépést; ellentmondásokba ütközöm, melyeket a gyerek fölismer és kihasznál. De nem feltétlenül azért, mert "rossz", hanem mert lázadó a természete. Ez érthető, de gyakran erősen hat az idegeimre. (Nem, nem verem a gyerekeket.)
Freud mindent a szexualitásra vezetett vissza. Ha pedig olyan problémával találkozott, amelynek látszólag köze sincs ahhoz, azt pszichoszexuális zavarnak könyvelte el. Nem tágított és igaza is volt. Részben. Jung ugyanis fölismerte Freudban a neurózist. Ha jól értettem, kétszer fordult elő, hogy az öreg ájultan esett össze a tanítványa előtt. Mindkét esetben olyan kérdést taglaltak, ami az öreg számára tabu (!) volt. Jung nem volt tiszteletlen, sőt... Csak nem kábította el az akkori pszichopatológia frissen taposott ösvényének virágillata. Tele volt a feje kérdőjelekkel, jogosan, és válaszokat akart kapni. Félt a magánytól, az elidegenedéstől, melyeket elméleteinek köszönhetett és annak, hogy senki nem állt mellé, amikor kellett volna. Freud és Jung szerették egymást. Barátságuk irodalmi volt és romantikus. De a tanítvány hosszabb útra indult. Nem tért le az ösvényről (egy darabig), hanem tovább taposta azt.
Régen "árulónak" tartottam Jung-ot, mert úgy éreztem, kihasználta a mestert. De nem. Freud-nak is van sara. Ő sem szent, emberből van és nem beszélt hülyeségeket, csak az életműve nem teljes. Ezt persze ő maga is tudta. Jung viszont ritkán vagy egyáltalán nem beszél a szexualitásról. Felesége halála után nem maradt más, csak az alkímia, a lélek, az archetípusok és a mítosz. Nem szeretem mások magánéleti kérdéseit. Ott van erre az a számtalan monográfia. Akit érdekel, olvassa. Kevés gusztustalanabb dolog van annál, mikor valaki más életútjának kutatására szenteli a sajátját. Szóval mit tegyen az ember, ha öreg? Hát gondolkodjon és örökítse meg gondolatait. Jung őszintesége az átlagember számára kevésbé "bántó", ellentétben Freuddal, akit valahányszor előhozok társaságban, mindig leintenek. Pedig mindketten megalázkodtak a nyilvánosság előtt, kiteregették a szennyest, így lettek pszichológiai celebek.
Az Emlékek, álmok, gondolatok csodálatos könyv, de emészteni kell. Hét füzetlapot jegyzeteltem ki utána és a végére írtam: "újraolvasni!". Az utolsó idézet, amit kimásoltam belőle, földhöz vágott. Késő este utaztam hazafelé, a világítás miatt nem láttam ki a vagon ablakából. Miután letettem a könyvet ez egyáltalán nem zavart, ugyanis magamra figyeltem. Schopenhauer szerint csak az unatkozik, akinek nincsenek önálló gondolatai.
"Gyerekkoromban magányosnak éreztem magam, és az vagyok ma is még, mert olyasmiket tudok és vagyok kénytelen jelezni, amikről mások nem tudnak és többnyire nem is akarnak tudni. A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki sincs körülöttünk, hanem sokkal inkább azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk, vagy hogy az ember érvényesnek tekint olyan gondolatokat, amelyeket a többiek valószínűtlennek tartanak (...) Aki többet tud másoknál, elmagányosodik. De a magányosság nem szükségképpen ellentéte a közösségnek, tudniillik senki sem érzi jobban a közösséget, mint a magányos ember, és a közösség is csak ott virágzik, ahol külön-külön senki sem felejtette el a maga sajátszerűségét, és nem azonosul a többiekkel."
