Ha hiányérzetem van, forog a gyomrom és a testem nem engedi, hogy beszéljek. Ha beszélnék, elmenne a hangom, főleg, ha a Másikról beszélek, aki éppen távol van. (Innen tudom, hogy ha valaki kapkod, úgy panaszkodik, hisztériás, akkor nem azt mondja, ami valóban fáj neki. Valódi problémáját valami egyszerű, közvetíthető problémával helyettesíti. Az ilyennel nem érdemes foglalkozni, mert magának is hazudik, és már a jóisten sem mentheti meg az őrülettől.)
A görögök kétféle sóvárgást különböztettek meg, külön szó is van rájuk: Pothos, mely a távollevőre irányuló vágyat, és Himéros, amely a jelenlevőre irányuló vágyat jelöli. Vajon melyik a rosszabb?
Ha a gyerekkoromból indulok ki, Pothos sokkal égetőbbnek tűnik. Himéros annak fáj jobban, aki nem tudja kimutatni az érzéseit, tehát úgy vágyik a jelenlevőre, mintha az nem is lenne ott.
Úgy húsz évvel ezelőtt, mikor elkülönítve feküdtem két-három gyerekkel egy kórházi szobában, anyám csak bizonyos időközönként látogathatott, úgy, hogy nem jöhetett be hozzám. Egy elhúzható retesz volt a szoba ajtaján, azon keresztül láthattam a szemét, az orrát, és hallhattam a hangját. Nem tudom, meddig tartott ez a kötelező karantén, de gyerekként az örökkévalóságnak tűnt. És ami a legérdekesebb, hogy ma is pontosan fel tudom idézni ezt a hiányérzetet, bár a vágyam tárgya a mamáról már a Másikra irányult, hiszen felnőtt lettem.
Minden felnőttként átélt sóvárgás a gyermekkorban megszenvedett vágyakozás ismétlése, mely akkor kivétel nélkül mindig a mamára irányult. A gyerek számára ugyanis egyetlen kapocs, egyetlen kötelék létezik, és ennek a másik végén az anya áll.
Mikor Pothos miatt úgy érzem, darabokra hullok, és nem ismerek már kiutat, semmilyen menedéket az érzés elől, olyankor lapozom föl Barthes egyik könyvét. Így hát semmi más dolgom nincs, csak hátradőlök, és gépelem, amit valaki már kimondott helyettem. És hirtelen nem is érzem magam egyedül.
(...) A Másik folyton utazik vagy indulni készül valahová; ő hajlamánál fogva vándorló, menekülő; én pedig, én, aki szeretek, egy ellentétes hajlamnál fogva otthonülő, mozdulatlan, rendelkezésre álló, várakozó, készenlétben álló, helyhez kötött vagyok, akárcsak egy gazdátlan csomag egy félreeső pályaudvari sarokban. A szerelmes távollét kizárólag egyirányú, és csakis az itt maradóból indulhat ki - nem pedig abból, aki elmegy: én, a mindig jelenlevő, csak veled, a szüntelenül távollevővel szemben rajzolódom ki. Ha távollétről beszélünk, ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a szerelmes helye és a Másik helye nem cserélődhet fel; mintha csak azt mondanánk: "Én jobban szeretem őt, mint ő engem."
Történelmileg a távollétről mindig a Nő beszél: a Nő otthonülő, a Férfi vadászik, utazgat; a Nő hűséges (vár), a Férfit hajtja a vére (hajózik, flörtöl). A távollétnek a Nő ad formát, ő dolgozza ki fikcióját, mivel neki van rá ideje; szövöget és énekel; a Szövőnők, a Szövőénekek egyszerre fejezik ki a mozdulatlanságot (a Rokka duruzsolása révén), és a távollétet (a távolban a lázas készülődések, a tengerzúgás, a lódobogás zaja). Ebből következik, hogy minden férfiban, aki a Másik távollétéről beszél, a női jelleg nyilvánul meg: az a férfi, aki vár, s aki ettől szenved, furcsa módon nőiessé válik. Egy férfi nem azért nőies, mert történetesen homoszexuális, hanem azért, mert szerelmes. (...) Az eredet azoké volt, és a jövő is azoké lesz, akikben női jelleg van.
Néha előfordul velem, hogy jól viselem a távollétet. Ilyenkor "normális" vagyok, felsorakozom azok mögé, akik mint "mindenki", elviselik a "Kedves" elutazását; rutinosan engedelmeskedem a betanításnak, amellyel már idejekorán rászoktattak, hogy távol legyek anyámtól. (...) Sikeresen elválasztott alanyként viselkedem; várakozás közben más dolgokból is tudok táplálkozni, mint az anyai emlőből.
(...)
Csakhogy a távollét tartós, valahogy el kell viselnem. Manipulálni fogom tehát: az idő kizökkenését nyüzsgéssé alakítom át, ritmust viszek bele, színpadra léptetem a nyelvet (a nyelv a távollétből születik: a gyerek összeeszkábált egy pörgettyűt, feldobja és elkapja, az anya indulását és visszatérését utánozván: létrejött egy paradigma). A távollét aktív gyakorlattá, elfoglaltsággá válik (amely megakadályoz abban, hogy bármi mást csináljak). (...) Azt mondják, egy röpke másodperc választja csak el azt az időt, amikor a gyermek még távollevőnek hiszi anyját, attól, amikor már halottnak véli. A távolléttel való manipulálás annyit jelent, hogy elnyújtjuk ezt a másodpercet, késleltetjük, ameddig csak lehet, azt a pillanatot, amikor a Másik egyszerűen átlibbenhetne a távollétből a halálba.
(...)
Beülök egy kávéházba egyedül; üdvözlésemre sietnek; jól esik, hogy körbevesznek, kérdezősködnek, hízelegnek. De a Másik távol van; felidézem magamban, hogy ne engedjen elmerülni e rám leselkedő nagyvilági szívélyeskedésben. "Igazság"-ára hagyatkozom (arra az igazságra, amelyet ő éreztet velem), a csábítás hisztériájával szemben, amelybe, úgy érzem, kezdek belesüllyedni. A Másik távollétét teszem felelőssé nagyvilági hajlamomért; oltalmazására, visszatérésére áhítozom: a Másik teremjen itt, mint egy gyermeke elé siető anya, vonjon el a nagyvilági csillogástól, a társadalmi felfuvalkodottságtól, adja vissza a szerelem világának "áhítatos meghittségét, komolyságát".
X. mesélte, hogy a szerelem megóvta őt a nagyvilági nyüzsgéstől: a klikkek, törtetések, előrejutások a ranglétrán, mesterkedések, szövetkezések, szakítások, szerepek, hatalmi pozíciók világától: a szerelem társadalmi selejtet csinált belőle, s ez őt örömmel töltötte el.
[Beszédtöredékek a szerelemről - A távollevő (részletek)]
