Nem is tudom, hol kezdjem. A nagyanyám egyik délután felhívott, hogy templomba akar vinni, mert böjt van és hatkor valami rendhagyó istentiszteletet tartanak. Nekem éppen dolgom volt, tehát nem értem rá, de ugyanakkor a gondolattól is megrémültem, hogy mi lett volna, ha éppenséggel ráérek. Számára egy ilyen történés (nem pedig esemény! És üzenem az összes újságírónak, hogy ne hívja eseménynek azt, ami nem hozott változást az életébe!) kihagyhatatlan. Számomra nem. Megmondom, miért.

Két szó van az aktív szókincsemben, amitől felfordul a gyomrom. Az egyik a lelkiismeret, a másik a részvét. Ez a két leghazugabb jelenség egy ember életében. Két szörnyeteg irányítja és nehezíti meg hétköznapjainkat: részvét és lelkiismeret.

A két förtelmet a kultúra teremtette, a kultúra legerősebb pillére pedig az egyház. Az egyház tartóoszlopa pedig a hívő (és a pogány) részvéte és lelkiismerete. A lelkiismeret és a részvét az egyház legjobb marketingfogása, évezredek óta ezzel a stratégiával csalogatja báránykáit a templomba.

Nietzsche ezt írja Az Antikrisztusban:

A kereszténységet a részvét vallásának nevezik. - A részvét ellentétben áll a tonikus affektusokkal, melyek az életérzés energiáját növelik: depresszív módon hat. Az ember veszít erejéből, ha részvétet érez. Az az erőveszteség, mellyel a szenvedés már magában megrövidíti az életet, csak fokozódik és hatványozódik a részvét által. (...) A részvét nagyjában-egészében keresztezi a fejlődés törvényét, amely a természetes szelekció törvénye. Azt tartja fenn, ami megérett a pusztulásra, védelmezi az élet kitagadottjait és elítéltjeit (...) s magát az életet is komor és kétséges színben tűnteti fel. Erénynek merészelték nevezni a részvétet; majd még tovább mentek: a részvétet megtették az erénnyé, méghozzá valamennyi erény alapjává és eredetévé (...) Mint tudjuk, Arisztotelész a részvétben egy beteges és veszedelmes állapotot látott, mondván, az embernek jót tenne, ha időnként hashajtót használna: a tragédiát értette úgy, mint hashajtót.

A lelkiismeret, pontosabban a lelki kiismeretlenség a félelem szinonimája. Ez az érzés vezérli nagyanyámat is és mindekit, aki istentiszteletre vagy misére tart. Gyakran a lelkiismeret dönti el azt is, hogy kit szeressél és kit ne szeressél. Manipulál, befolyásol, irányítja a gondolataidat, a döntéseidet. A keresztény egyház előírja, hogy ne csak a bűneidet, hanem a gondolataidat is gyónjad meg. Menedéket biztosít számodra saját magad elől, ő akar lenni a felettes éned. Foggal körömmel küzd azért, hogy megölje benned azt, aki valójában vagy. Hamis tükröt tesz eléd, megaláz, lealacsonyít. Úgy beszél Jézus tetteiről, életéről, hogy szégyelld magad, mert szar az életed és "tisztátalanok" a gondolataid. De majd ő megment téged, fogja a kezedet és a kereszt elé vezet, ami legalább akkora fallikus szimbólum, mint az Eiffel-torony.

A vallás: infantilitás. Felébreszti benned a gyermeket, a gyermeki énedet. Az apakomplexust. Az egyház a gyengeségre épít, úgy, hogy vágyakozást ébreszt egy számodra elérhetetlen felsőbbrendű erő iránt, mely elszakít a valóságtól. Felnőtt ember azonban nem lehet gyenge egy ilyen társadalomban. A vallás viszont pont arra gyúr, hogy ne legyenek önálló gondolataid, hogy ne lázadj a rend ellen. Ugyanakkor ez egy teljesen értehető és elfogadható lépése a kultúrának, hiszen rend nélkül felborulna minden. De! Kik azok az emberek, akik tettek valamit annak érdekében, hogy gondolkodás szempontjábol a világ egy lépéssel előrébb jusson? Hát azok akik önálló gondolatokkal rémisztgették az aktuális rendet.

Például Giordano Bruno, akit a saját könyvével etetett meg - mielőtt máglyán elégette - az inkvizíció. Bruno panteista volt, istenkáromlással vádolták. Azt mondta, hogy Isten maga a természet, nem pedig egy szigorú, öreg szakállas bácsi. Ez az elmélet a spinozai Deus sive natura. Számtalan költő, író és nagy gondolkodó vallásszemlélete alapul a panteizmuson. Ezért mondogatta Szent Ferenc is annyiszor, hogy ha egy féreg szemébe néz, akkor is Istent látja.

A középkorban az egyház ráült a könyvekre. Indexre tett mindent, ami jó. Elrejtette a tudást az emberek elől. A humort, a szellemi és fizikai erőt elutasította, és a gyengeséget magasztalta. Ez pedig fordítottan arányos a későbbiekben kialakult fasizmussal. Senki nem tudhatott Platón és senki nem hallhatott Arisztotelész műveiről, meg úgy egyáltalán a görögökről. Hókuszpók fölfalta a törpöket.

Aztán mikor eltelt pár év, és végre fény derült volna a nagy titokra, már nem érdekelt senkit. (Nem "arra" a titokra gondolok, az egy marhaság, valaki csak gyorsan akart meggazdagodni!) A Platón-kötetek ott rohadnak a könyvespolcokon, de hogy mi van bennük, a fasznak van ideje azzal foglalkozni. Csak éljük az életünket, ébredeznek az ösztöneink, gépeket irányítunk magas tornyoknak, tanárokra, diákokra lövöldözünk, szép lányokat és fiúkat erőszakolunk meg, kínozzuk az állatokat, háborút kezdeményezünk, tüntetgetünk, gyújtogatunk satöbbi.

Gyász és melankólia, bűnbánat, elfojtott vágyak, félelem, babona, tabu. Ismerős fogalmak. Érzések, melyek féken tartanak, segítenek, hogy elkerüld a bajt. Ugyanakkor szellemi roncsot, lelki nyomorékot, neurotikus beteget csinálnak belőled. Mondják, hogy ez meg az keresztény nevelést kapott; azt is mondják, hogy ez meg az nem kapott keresztény nevelést. Ez egy hülyeség. Ebben a társadalomban, ebben a vallási közösségben nem lehet a keresztény jelzőt elkerülni. Mindenki részesült keresztény nevelésben, mert ez a fajta nevelés nem (csak) azt jelenti, hogy kötelező reggeli, déli, esti ima, hanem a dolgokhoz való hozzáállást, a hagyományokat, a konzervativizmust, a homofóbiát, a vasárnapi ebédet és minden olyan intézményesített jelenséget, vagy azon való részvételt magában foglal, ami egyházi keretek között zajlik, mint például egy temetés.

Temetéskor a gyászoló fekete ruhát ölt, és egy jó darabig viseli is. Tudod-e, hogy miért gyászolsz? Hát a lelkiismeret miatt. A lelkiismereted gyászol. Az ember (tudattalanul és tudatosan is) számtalanszor kívánja a másik halálát, így mikor az valóban meghal, a gyászoló gyötrő hiányérzetébe beleférkőzik a lelkiismeret-furdalás. Sokan mesélnek olyan álmokról, melyekben kísértetet, szörnyet vagy torz alakot látnak. A kísértet jelensége, kényszerképzete, illetve annak jelentése nagyon egyszerű. Benne van a nevében, hogy kísért, csak kapott egy képzőt. Természetesen a halott az, aki kísért. És miért születik rémálom? Hát azért mert az egyház túlvilágról beszél. Ha gyerekkorod óta belédnevelték, elhitették veled az irracionális túlvilág, a Paradicsom és a Pokol létét, természetes, hogy a halottat is abban a környezetben képzeled el, és szorongsz mert érzed, hogy figyel téged. Látja minden lépésedet, ahogy az a felsőbbrendű lény is, a szubsztancia, melyet/akit tisztelned "kell".

Az én nagyanyámnak él az anyja, a dédnagyanyám. Az idősek hajlamosak a halálukkal ijesztgetni a szeretteiket, gondozójukat, tehát még életükben is a halálukkal kísértenek. Olyankor a gondozóban már korábban életbe lép a fent említett szorongás, ami komoly depressziót okozhat. Ugyanis a gondozó (lány) a gondozott (anya) halálát kényszeredetten magára vállalja, magát érzi felelősnek az anya "hamarosan bekövetkező" haláláért. Ez olyan kényszerneurózissal jár, mint például a teljesítmény-kényszer, más néven a munkába való temetkezés. A munka az egyetlen, mely elfojtja benne a szorongást, de csupán átmenetileg. A neurotikus munkamániája rögeszmévé válhat, és sokszor annyira beteges, hogy megkeseríti a családja, a környezete életét is, hiszen azt gondolja, hogy kényszerneurózisa életszerű, természetes és kötelező. Elvárja környezetétől, hogy hasonlóképpen járjon el, hasonlóképpen vezesse életmódját. Aki pedig nem így cselekszik, azt mélységesen megveti.

A templom a komplexusok és a neurózisok éjjeli menedékhelye. Tehát nem gyógymód, nem gyógyítja a lelket, hanem ellenkezőleg. Meggyőzi a hívőt gyengeségének szükségességéről. "Boldogok a gyengék" - írja az Újszövetség.

Sok jó ember jár templomba, többek között az én nagyanyám is. Ugyanakkor számtalan gonosz ember ül a padsorok között. Ez az a jelenség, mely számomra mindig is érthetetlen volt; a két dolgot egyszerűen képtelen vagyok összekapcsolni: valaki hisz, mégis gonoszak a szándékai. A legjobban mégis az fáj, hogy a fenti gondolatokat nem oszthatom meg a nagyanyámmal. Hogy megértse, úgy is lehet jó az ember, ha nem jár templomba. De hogy egészen pontos legyek: azok közé tartozom - ahogy egy régi ismerősöm mondta - akik nem odaát, hanem itt a földön élik meg a mennyet és a poklot.